Garay János - A tihanyi visszhang

A régi szép időkben
Egy szép királyleány
Aranyszőrű kecskéket
Őrzött Tihany fokán. 

Sok kinccsel ért fel a nyáj,
mely a hegyen legel. 
Még többel a leányka 
Szépsége ékivel. 

Szemének, éj hajának, 
Arcának párja nincs: 
Csak rózsabimbó ajakán 
Van néma bús bilincs. 

Adj szép leány, a nyájadból 
Egy csésze friss tejet 
Beteg fiam számára. 
S megoldom nyelvedet. 

Szólt Balaton tündére, 
Az ősz hullámkirály, 
Ajkáról térdig érvén 
A hófehér szakáll. 

Adott tejet fiának 
A szép királyleány. 
S a szót a víz királya 
Megoldotta ajakán. 

S csengőbb lőn szép ezüstnél, 
A méznél édesebb 
A szép leány beszéde: 
Meggyógyult a beteg. 

De büszkeség kapá meg 
A leánykát a vad negéd, 
Hallván, mi szép, mi bájos 
Most ajkán a beszéd. 

Mint pénzfukar kincsével 
Bánt nyelve bájival; 
Nem zenge csak magának 
E csattogányi dal. 

Isten dicsőségére 
Ímeg nem nyitotta azt, 
Szegénynek panaszára 
Nem zenge lágy vigaszt. 

Testvérnek és barátnak I
rigyen zárta be, 
Az esdő szerelemnek 
Nem nyílt meg kőszivel. 

Amily hamar megnyerte 
Sok ifjunak szivét, 
A rózsaláncot gőge 
Oly rögtön tépte szét. 

Csak egyet vitt sírjába 
A mélyebb érezet: 
Fiát a tókirálynak, 
Ki érte elepedt. 

Az aranyszőrű nyájnak 
Tejéből itt szegény
Bűvös varázsszerelmet, 
Mely méreg lett szivén. 

A tónak ősz királya 
Haragra gyult ezért, 
A bérctől a leányra 
S a nyájra átkot kért. 

A bérc tüzet bocsátott, 
Sziklája mind kigyult; 
Három nap, három éj, mint 
Ítélet napja dúlt. 

A nyáj a Balatonba 
Rohant, de bennveszett - 
A tó máig is kihányja 
A kecskekörmöket. 

A lányt pedig örökre 
Bűbáj kötötte meg, 
Foglyául tartá máig, 
Ki tudja, mely üreg? 

Szemmel nem látja senki, 
Kézzel nem fogható - 
De bárki megszólítja, 
Visszhangja hallható. 

Mert büntetésül mondta 
A tündér átka ki: 
Hogy nyelvével lakoljon, 
Mellyel vétett neki. 

S ki csengő szép szavával, 
Kevélyen visszaélt,
Istennel és emberrel 
Negédből nem beszélt: 

Most - bárki szóljon hozzá 
Bár gazdag és szegény: 
Felelni köteles rá 
E bércek tetején.