Herman Ottó - A magyar halászat könyve - A látott hal - Tihany őshalászata
Szent Márton napja körül az idő már késő őszre jár. A fák lombja, elsárgúlva, rég lehullott s a Balaton szabadon vágtató, borzongósan hideg szele a tihanyi fokon végig söpörve, fölkapja azt a lombot, megkavarja a nagy ürben, azután - mintha únná a játékot - kiereszti. A lomb elül a habok taraján, mint a felriasztott seregélymadár kóválygó csapata az ingó nádas sűrűjében.
Az avar fakó színben, a szántódi nádas aranyos barnában aluszsza álmát s a madárvilág is teljesen megváltozott; vele az egész tó képe, melynek oly jellemzően kiegészítő része épen a madarak élete, mozgalma.
Eltünt a küszvágó, mely sokaságával, lengő röpülésével, hófehér színével a tó nyári képének oly annyira megadja a tenger zamatát.
A kócsag, a szürke és vörös gém már nem riadoz fel a szélvizekből; a bölömbika elhallgatott; a nádiveréb rikácsolása azonképen.
Most a vadludak, a siető, részben az észak messze tájairól érkező ruczaseregek uralkodnak a levegőben, az északi sark tájáról való búvárok pedig a nyugtalan vizeken; de igaz, a lócsér is kering és lebeg a habok fölött, csakhogy vendég voltát rögtön elárulja: megjelenik - eltünik.
A sikvíz csillogása, színek szerint változó játéka is másnemű már. Borús napokon az ólom színe az uralkodó; tiszta időben a tengerzöld. - Ha a szél elül s szakadozott felhők borítják az eget, ekkor a nap világa foltosan éri a vizeket s a foltok, néha elnyúló szalagok, hol szmaragd-, hol nilus-zöld színben tündökölnek.
A tónak egyes részeit köd borítja; s ha a tihanyi fokról akár Balatonfő, akár Balatonfenék felé tekintünk, szemünk a ködbe téved, s partot nem érve, valóságos tengeri képet élvez.
S e fölséges víz mélyében is más ilyenkor az élet.
A Balaton heringhala, a garda, az ezüstösök között a legragyogóbb s alak szerint a legföltünőbb - alakjáról a Tisza kardkeszege, a Bodrogköz kaszakeszege - óriási seregekbe verődik s valami titokzatos nyüzsgést, vándorlást végez; épen mint az oczeán heringje.
E haltömegek ekkor oszlopszerűen töltik be a víz egész mélységét, a fenéktől a színig; néha annyira, hogy a legfelsőbb réteg viczkándozásától burványt vet a tó színe.
Természetes, hogy a merre ez a haltömeg mozog, megváltozik tőle a víz színe, csillogása is; az a pont, a hol a halsereg van, sötét, sajátságosan biborbarnás színt öltve, kivált csöndes időben s magasabb helyről már messziről látható.
Ez időtájban Tihany hét halászbokra sajátságos életét él.
Hajói fölszedett, kivetésre kész öregszerszámmal minden perczben indúlhatnak.
Az evezők tolla a víz fölött, a külső csapó a hajóban kézügyben, a belső csapó a hajó peremén nyugszik; a macska kötele gondosan karikába van fejve; mellette a kóta, egy jókora gyékénynyaláb.
Minden bokor hajója mellett tanyáz; csöndes pipaszó mellett vesztegelve, várja a jó szerencse hírét, vele az indulás perczét. Aggodalma semmi sincsen, mert hiszen minden bokor kiállította őrszemét, a melynek az a föladata, hogy a hegyenjárókat lesse.
A hegyenjáró hajnalhasadtával fölhúzta nagy csizmáját, foltos ködmönét; nyakába akasztotta megviselt subáját, fülére húzta kucsmáját s meghágta a tekintők egyikét. A csúcson megállapodott s hatalmas botjára támaszkodva, ráveté szemét a tó tükrére; bozontos szemöldökét összerántva, nincs az a sólyommadár, a mely élesebben s apróbbra vizsgálná sólyomszemével a tarlót, mint vizsgálja az ő valóságos sólyomszemével a vizeket a hegyenjáró: lesi a sötét foltnak a megjelenését.
A hét halászbokor hét hegyenjárót állít ki, mert hét csúcs a haltekintő; a nyolczadik csúcsot hol az egyik, hol a másik hegyenjáró hágja meg - úgy változatosság kedvéért.
A csúcsok ím ezek:
Északkelet felé:
Akasztó, Nyársoshegy, Ekkó, Dalvárdomb.
Ezekről a hegyenjárók a Balatonfő felé tekintenek. Délnyugat felé:
Pusztatemplom, Sóspartok hegye, Gurbicsatető, Csúcshegye.
Ezekről a Balatonfenék felé őrködnek.
Ezek a hegyenjárók egytől egyig tapasztalt, kipróbált, éleslátású s a tó tükrét színe, csillogása, hináros helyei szerint bámulatos pontossággal ismerő halászok, a kik még az arányoknak távolság szerint való apadását is pontosan meg tudják itélni, a mi a látott hal elfogásánál igen lényeges föltétel.
Most már visszatérhetünk a veszteglő bokrokhoz s őrszemeikhez. Az Akasztón levő hegyenjáró halat lát. Teli torokból s avval a bizonyos vontatottsággal, a mely a szónak nagy távolságra való megérthetőségét biztosítja, lekiált a bokrok felé:
"Háájóóráá!!"
Hogy a jeladás arra az esetre is biztosítva legyen, ha a hang nem érné el az őrszem fülét: lekapja subáját, botjára tűzi s magasra emeli.
Az őrszem erre a bokrok felé kiált, ezek pedig talpon teremve hajóikra rohannak.
Az evezők húzópántja egy pillanat alatt a vonószegbe van akasztva, s nyolcz evező tolla belevág a vízbe.
A hálóvető legény most a macska mellett áll; a kormányos, háttal a hajó orra felé, megszorítja a kormány kacscsát s szemét a hegyenjáróra szegezve, lesi annak minden mozdulatát, mert a mozdulatok jelek s a hajót ezek szerint kell kormányoznia.
A látott halnak se törvénye, se szabálya: ki tudja honnan jön, vagy merre tart; ma itt, holnap ott mutatkozik, azért "szabad a vásár".
A jelre mind a hét hajó kirohan; a legénység a rugófába veti meg a lábát s szakadásig megfeszített karral, derékkal evez; ilyenkor
vége a barátságnak: a létért való küzdelem kiszólítja az irigységet, az indúlatosságot is, s ha roham közben két hajó elállja egymásnak az útját, vagy épen összeakad, van káromkodás, sőt néha döngetés is bőviben. Ekkor nincs halászartikulus!
A hegyenjáró azalatt azt a hajót tartja szemmel, a mely jó irányban halad s ehhez szabja jeladását, mely a következő:
1. Subáját, vagy néha egy halászgatyát is, hátfelől előrefelé csapdossa; ez azt jelenti: "Előre!" s ekkor a kormányos változatlanúl tartja az irányt.
2. Subáját balról jobbra csapdossa; ez azt jelenti: "Jobbra tarts!" mire a kormányos jobbra térve, addig halad az új irányban, a míg csak a hegyenjáró ezt a jelt adogatja.
3. Subáját jobbról balra csapdossa; ez azt jelenti: "Balra tarts!"
4. Mihelyt a hegyenjáró észreveszi, hogy valamelyik hajó kellőképen megközelítette a látott halat, hirtelen a földre veti magát, ez azt jelenti: "Vesd ki a macskát!"
A macska leszáll a tó fenekére s megkapaszkodik; de a kötelét folytonosan eresztik, mindaddig, a mig a hegyenjáró, ki ismét talpra állott, új jelet nem ád.
A midőn a hegyenjáró észreveszi, hogy a hajó oly közel van a látott halhoz, hogy a hálóval bekerítheti, másodszor veti magát a földre, a mi azt jelenti, hogy:
"Vesd ki az istápot, tedd ki a kótát!"
Ennek megértésére tudnunk kell, hogy a háló egyik istápja ekkor már a macskát tartó kötélhez van kötve, tehát mihelyt a hajóból kivetik, a macska helybentartja; a kóta az a derék gyékény nyaláb, melyet vékony zsineggel a tartókötélhez kötnek, s mely a víz színén úszva, a helytálló istáp helyét s így azt a pontot is jelezi, a melyre a háló másik istápjával keríteni kell.
6. Ezalatt a hegyenjáró újra fölállott s a mint észreveszi, hogy a háló elfogyott, vagyis ki van vetve s a hajó kellőképen túljár a látott hal tömegén, harmadszor veti magát a földre, a mi azt jelenti, hogy:
"Vesd ki a másik istápot és keríts a kótára!"
Ekkor a hajó kört vág az úszó kóta felé s a háló nagyjából bekerítette a látott hal tömegét.
Ekkor minden ember a hegyen járót nézi, ki még mindig szemmel tartja a halat s mikor észreveszi, hogy a riasztásnak ideje elérkezett, letérdel s a csomóba fogott ruhával verdesi a földet; ez azt jelenti, hogy az evezőkkel dörömbölni kell, hogy a hal a hajó felé álló két istáp közt ki ne osonjon.
Az utolsó jel az, hogy a mikor a két istáp összeér, tehát a fogás biztosítva van, a hegyenjáró a subára hajtja a fejét; ez azt jelenti: "Megvan."
A víz színén most burványt vet a bekerített garda ezernyi ezre; a legfelsőbbek átvetik magukat a háló fölén; a mélységben levő hal-oszlop szétriad s ezekből jut a többi bokornak is, mely a hegyenjáró jeleit magára magyarázta ugyan; de nem jó helyen kerített.
Ez egy rendes "látott hal" fogásának a menete. De van annak változata, sőt néha gonosz vége is.
Ha a halak tömege messze jár a legjobb irányban levő hajótól - messze befelé a Balatonban, akkor a hegyen járó futásnak ered a hegyről lefelé, tehát a tó irányában, mire a hajók erős evezőcsapással iramodnak ki a viz síkjára.
Ha nagyon befelé találtak evezni, akkor a hegyenjáró hegynek iramodik s a hajók partfelé sietnek.
Ha a hegyenjáró azt akarja, hogy csak keveset tartsanak a part felé, akkor leguggol s kezeire is támaszkodva, farával verdesi a földet; ha befelé, ekkor nagy complimentet vág.
Az előbbiek és ezek a "becsületes jegyek"; de van csalóka jegy is. mikor t. i. a hegyenjáró összebeszél valamely bokorral s megegyezik bizonyos mellékjegyekben, leginkább a következőkben, péld.:
"Balra" jelt ád, hamisan, nyomban utána a jobb kéz hüvelykujjával megböki az oldalát; a szokásos "balra" jellel tehát eltereli a többit, a mellék vagy hamis jellel igazítja a jó irányba azokat, a kikkel összebeszélt; néha a lábát térdben meghajtva, a fara felé rúg.
De a turpisság rendesen hamar kisül, mert legalább is hatvan ember szeme őrködik a "böcsületre" s a mire kisült, a hegyenjárónak gonosz a napja, s az összebeszélt ős bokoré sem valami ünnep.
Ilyenkor fel van függesztve az articulus; statárium áll össze; káromkodás a szóbelisége, az itéletmondás és a végrehajtás pedig teljesen a "Tzibék" ágasfájára van bizva.
Ritkán történik; de megtörténik.
Egy-egy sikerült fogás 150-200 tarisznyát is hoz, tehát száz mázsa halat is vet ki a szárazra.
Természetes, hogy a hegyenjárót a helység született és fáradhatatlan őrszeme: a gyereksereg is észreveszi s szemmel tartja; s még természetesebb, hogy a mint a hegyenjáró subáját lekapja s botra tűzi, a látott hal hire a szó azon értelmében szétfut Tihany utczáin s be a házakba. Ilyenkor csak a lábáról leesett beteg, agg vagy nyomorék marad veszteg, a többi népség minden kigondolható edényt fölkapva, leszalad a partra, mert az ősi szokás úgy tartja, hogy a halhelyen még a vizen összeakadt komák is megbékülnek s az egész halászság igaz magyar bőkezűséget gyakorol a "jut is, marad is" elve szerint.
Megtöltik a gazda tarisznyáját, a gazdasszony kötényét, köcsögét; minden gyerek ihanyra fűzhet egy pár gardát; jut a Szántódra átkelő utasnak, a cserkésző czigánynak s ha valami kuvasz tévedt oda, vetnek még annak is s csak ekkor osztozkodik a szerencsés bokor, természetesen ős Tihany régi mértéke szerint, mely nem font, se kilo, se mázsa, hanem az egy rőf vászonból készült halász tarisznya, mely arról is nevezetes, a mint már említve volt, hogy a gazdasszony azt a rőföt nem is rőfön, hanem a karján és a mellén méri ki.
A midőn a garda így beütött, az egész környék vele él s a hal, noha szálkás, balatoni módon elkészítve, kitünő, jóízű eledel. A készítése módja a következő: Letisztítják a hal héjját, a halat megforgatják lisztben, kevés zsírra vetik és jó ropogósra, majdnem szárazra, kirántják. Így elkészítve, az ember ujjaival foghatja a halat, kényelmesen kiszedheti a nagyobb szálkáit s bátran költheti el, a törékenynyé vált apróbb szálkával együtt.
A látott hal bekerítése azonban nem épen gyakori. A Balaton háborgása, makacs ködök elfedik a nyüzsgő tömegeket s ilyenkor a hegyenjáró reászorúl egész testi-lelki edzettségére. A tihanyi fok vulkanikus, hegyes csúcsain erősen vág a szél, a dara; de a magyar halász hosszan tűrő, vastestű ember, a ki "virtust" csinál abból a daczból, a melylyel az idő viszontagságaival szembeszáll; - erre a daczra rátartós.
Ha valami, úgy a "látott halra" való halászat avatja a Balatont "magyar tengerré", mert a halászat e módja szakasztott mása az észak tengerein folyó heringhalászatnak, avval az egy különbséggel, hogy a mig a heringhalász csülkökön magasra hágva lesi a halak seregeit, a tihanyi hegyenjáró őrhelyét a föld izzó keblének lehellete hányta föl kellő magasságra; hegyet készített a lába alá.
A hagyomány azonban e halászatnak egy régibb módját is őrzi.
Hajdanában, mikor Tihany félszigetét még erdő borította s a nép téli munkáját az erdő szolgáltatta, a halászbokrok nem tanyázhattak naphosszat a parton s a hegyenjárás is inkább önkénytes volt.
Akkoron a hegyenjáró kiállott a csúcsra s a falutól a hegyen járóig, kellő távolságban gyerkőczök állíttattak föl.
Mihelyt a hegyenjáró észrevette a "látott halat", oda kiáltott a legközelebb álló gyereknek:
"Gaardaa!"
Szájról-szájra röpült a hir a helységbe s az az ember, asszony, a ki a templom táján hallotta a jó hirt, fölszaladt a toronyba s félre verte a harangot, minek hallatára a halászember ott hagyta munkáját s kirohant a partra.
Annyi bizonyos, hogy a "látott hal" a magyar halászatnak legvonzóbb képei közé tartozik.
