Néhány adalék a Kecskeköröm ünnephez!
A kecskeköröm (Congeria ungula caprae megkövesedett, lekopott maradványa) mellett, a két háború között a Fehérpartokon fellelhető Cardium apertum nevű kagylót is úri főkötő, vagy menyasszonyfőkötő néven árulták a tihanyi gyerekek.
SZERETETTEL VÁR MINDENKIT A KECSKEKÖRÖM ÜNNEPRE A
Garay János:BALATONI KAGYLÓKBÓL.
A BALATON.
I
Megteremté isten
A kerek világot,
Közepébe tette
Szép Magyarországot.
Bérczekkel, folyókkal
Feldiszesitette,
A malaszt tömlõjét
Kiönté felette.
S a mi szép s dicsõ volt
A kerek világon,
Kis tükörben együtt
Lõn Magyarországon.
És a mint lenézett
Csodaszép müvére,
Kéje érzetében
Köny tolúlt szemére.
A könyû lecseppent
A legszebb vidéken;
A föld meg nem itta,
Megtartotta épen.
Tükre lõn az égnek,
S szép Magyarországnak...
Nevezik e könyet
Balaton tavának.
II.
Úszik hajóm feletted,
Vitorlám fenn lobog,
Keblem feszûl örömtõl,
Szívem ver és dobog,
Egy új világban állok
Magas hullámidon,
Hazámnak tókirálya,
Tündéri Balaton!
Mint gondolat repûlök
Vized hullámain,
Veszprém, Somogy, Zalának,
Merengek partjain;
Köszöntnek és köszöntöm
E szép hegyek sorát,
A várromokkal ékes
Csobánczot, Tátikát.
S elõttem áll hazámnak
Regényes hajdana,
Mint vérlepel borul rá
A napnak alkonya;
Felém csendûl a széllel
A költõ éneke,
A régi szép idõkbõl
Egy régi, szép rege!
Uszszál szívem hajója!
Ringassatok habok!
A Balatonnak tükrén
Két ég között vagyok:
Majd fölfelé a kék ég
Felé kivánkozom;
Majd mélyen zöld öledbe,
Hullámzó Balaton!
III.
Messze körben csendes a táj,
Fenn a kék ég mosolyog:
Mégis zajlik, habzik e viz,
«A Balaton háborog!»
Mily varázsnak bûv-hatalma
Ostorozza e vizet?
A nép ezt igy magyarázza:
«A szélvész belé veszett!»
Ekkép zajlik kebelemnek
Néma rejtekén a szív!
Mig kivûl az ész, nyugalmat
És derût arczomra vív.
Csak midõn nehéz tusáját
Nem birván meg a kebel,
Pilláimmal, egy hivatlan
Könyücseppet zúzok el:
Riadok fel álmaimból,
S hogy mi volt ez? kérdezem...
«Reményimhez új halott szállt!»
Ettõl mozdúlt meg szivem.
IV.
Ottan álltam Badacsonnak
Lejtõjén a szent helyen,
Hol a regék dalnokának
Áll hajléka a hegyen.
Ittam a forrás vizébõl.
Mely csörögve serked itt;
Hippokrene bû-vizének
Véltem inni cseppjeit.
A diófa, mely alatt ült,
S melytõl zengett szép dala,
Terebélyes sátorával
Szent hüsébe csal vala.
S széttekinték a vidéken
Kéjgyönyörtõl ittason,
Lenn, elõttem játszva zúgott
A tündéri Balaton.
S im, kibukkan sima tükrén
Háromszínû lobogó,
Mint egy óriási hattyú
Tör felém a gõzhajó.
Mintha a költõnek lelkét
Látnám jõni a vizen...
Kél a szellõ s ajkaimról
Hozzá üdvözlést viszen.
Õ tovább száll, végig úszsza
Balatonnak árjait,
Megmosolygja partja hosszant
Hegyeit, várromjait.
Melyeket, mig élt közöttünk,
Megdicsõjtett szép dala -
Én pedig szívembe irom,
A miket láttam vala.
V.
Két tündér szózata csábít
A hold s a kies Balaton;
A hold egy ezüsthaju hárfás,
A másik egy szép hajadon.
Csolnakra, lapátra, barátim!
Az est oly tiszta, oly hûs,
Hab habbal ölelkezik, a szél
Pajkos játékokat ûz.
Dalt mondjatok a Balatonnak,
Dalt kedvel az éjjeli hold,
Dalnok vala õ is a hárfás,
Mig ifju s szerelmes volt.
Mit suttog e játszi szellõ?
Mért olyan csendes az ár?
Szerelmet vall Balatonnak
Méz ajkival a csapodár.
Légy üdvöz, ezüsthaju hárfás!
S te pajkos, hûs fuvalom!
Szépen köszönjük a tánczot,
Te kékszemü szép hajadon!
VI.
Gyógyúlni jöttem én ide,
A Balaton tavára!
Talán megenyhít gyógyvize,
Felüdít szép határa.
Beteg vagyok, testemnek ír,
Balzsam kell a kebelnek;
Itt már a lég is, a vidék
Enyhületet lehelnek.
Adj gyógyvizedbõl egy italt,
Fürednek szép tündére!
S te ál barát, ejts egy kigyó-
Könyût habzó vizére.
Adj hozzá csókot, kedvesem;
- Mind hárman megcsalátok -
Ha ettõl meg nem gyógyulok,
Sirom megáshatjátok!
TIHANY.
VII.
Tihanynak bércztetõjén, a Balaton felett,
Sötéten és magán áll egy régi épület;
Csendes kolostorával az Úrnak temploma,
Falán, majd ezredévnek van vésve szent nyoma.
Alatta mély üregben nyolczszázados sír áll,
Hol álmait aluszsza András magyar király;
A sir felett a templom két tornya, a kereszt,
Mint két imádkozó kéz a mennyekhez fölesd.
S ha mélyen, ünnepélylyel a néma alkonyon
Megcsendül a harangszó e tisztes ormokon.
Mint nyögdelõ sohajtás repûl a légen át,
Középen áthasítja a Balaton tavát.
S lecsendesül perczekre a háborgó elem,
Mint sírok birodalma a csend oly nesztelen,
Oly bûvös, oly csodás lesz egyszerre a harang,
Mikéntha fenekérõl csendûlne fel a hang...
Visszhang-e ez fölülrõl? vagy lenn a viz alatt
A túlvilágból hallni e csoda hangokat?
Ne kérdd! istent dicsérik a földek és vizek!...
Belé vegyûl e csepp is, mely szememen rezeg.
REGE A TIHANYI
VISSZHANGRÓL.
VIII.
A régi szép idõkben
Egy szép királyleány
Aranyszõrû kecskéket
Õrzött Tihany fokán.
Sok kincscsel ért föl a nyáj,
Mely a hegyen legel;
Még többel a leányka,
Szépsége ékivel.
Szemének, éjhajának,
Arczának párja nincs;
Csak rózsabimbó-ajkán
Van néma, bús bilincs.
«Adj, szép leány, nyájadból
Egy csésze fris tejet,
Beteg fiam számára,
S megoldom nyelvedet.»
Szólt Balaton tündére,
Az õsz hullámkirály;
Ajkáról térdig érvén
A hófehér szakáll.
Adott tejet fiának
A szép királyleány,
S a szót a viz királya
Megoldta ajakán.
S csengõbb lõn szép ezüstnél,
A méznél édesebb
A szép leány beszéde;
Meggyógyult a beteg.
De büszkeség kapá meg
A lánykát s vad negéd,
Hallván, mi szép, mi bájos
Most ajkán a beszéd.
Mint pénzfukar kincsével,
Bánt nyelve bájival;
Nem zenge, csak magának
E csattogányi dal.
Isten dicsõségére
Meg nem nyitotta azt,
Szegénynek panaszára
Nem zenge lágy vigaszt.
Testvérnek és barátnak
Irígyen zárta be,
Az esdõ szerelemnek
Nem nyilt meg kõszive.
S a mily hamar megnyerte
Sok ifjunak szivét,
A rózsalánczot gõge
Oly rögtön tépte szét.
Csak egyet vitt sírjába
A mélyebb érezet;
Fiát a tókirálynak,
Ki érte elepedt.
Az aranyszõrü nyájnak
Tejébõl itt szegény
Büvös, varázs szerelmet,
Mely méreg lett szivén...
A tónak õsz királya
Haragra gyult ezért,
A bércztõl a leányra
S a nyájra átkot kért.
A bércz tüzet bocsátott,
Sziklája mind kigyúlt,
Három nap, három éj, mint
Itéletnapja dúlt.
A nyáj a Balatonba
Rohant, de benn veszett -
A tó maig kihányja
A kecskekörmöket.
A lányt pedig örökre
Bûbáj kötötte meg,
Foglyául tartja máig
Ki tudja mely üreg?
Szemmel nem látja senki,
Kézzel nem fogható -
De, bár ki megszólítja,
Visszhangja hallható.
Mert büntetésül mondta
A tündér átka ki:
Hogy nyelvével lakoljon,
Melylyel vétett neki.
S ki csengõ, szép szavával
Kevélyen visszaélt,
Istennel és emberrel
Negédbõl nem beszélt:
Most - bár ki szóljon hozzá,
Bár gazdag és szegény:
Felelni köteles rá
E bérczek tetején.
IX.
Tihany szikláin álltam
Szép nyári hajnalon;
Ketten valánk csak ébren,
Én és a Balaton.
Kelet felõl az égnek
Szép arcza felpirúlt,
S a nap elsõ sugára
A Balatonba hullt.
A szép sugár aranyja
Oly szép, oly gyönyörü,
A tónak kék szemében
Ég mint örömkönyû.
A második sugár a
Klastrom tornyán rezeg,
A hajnali harangszót,
S ez õt üdvözli meg.
A kis harang fölkelti
Távol, közel a tért;
S mely ott honol határán,
A szózatos tündért.
S még egyszer oly regényes,
Oly bûvös lesz a hang,
Miként ha túlvilágról
Csendülne a harang.
A nap sugára felszállt,
A hang elhallgatott;
S midõn magamhoz tértem,
Csak szívem dobogott.
